Az élet olyan fura. Tavaly pont ugyanilyenkor voltam teljesen magam alatt. Nem tudom,hogy történik,egyszer csak betelik az a bizonyos "lelki poharam", és feladok mindent.
Tudjátok, pszichológus vagy pszichiáter szeretnék lenni. Ugyanis ők a lélek "vallásmentes" papjai. Ugyanolyan,mintha gyónni mennénk hozzájuk. A lételemem a segítségnyújtás. Ha nem bírok segíteni, egyszerűen megőrülök. Talán rossz tulajdonságom,hogy minden egyes apró porszem gondját magamra veszem, és próbálom cipelni. Gyakran teljesen összenyom az a sok teher, de kicsit mazochista módon ezt élvezem.
Ha már a mazochista szónál tartunk. (önkínzásban leli örömét) Tavaly ugyanígy márciusban bekattant nálam valami. Szerelmes voltam,-azt hittem,hogy az vagyok-,viszont teljes mértékben plátói módon. Több hétig minden éjszakát végigsírtam és nem bírtam elaludni a stresszlevezető zokogásom nélkül. Sajnos, ez is az álcámhoz tartozik. Mosolyogva, megértően tudom más problémáit hallgatni, miután kisírtam magam. Senki nem vette rajtam észre. De aztán egyik nap a suliban, elborult az "elmém" ( oké, ne úgy képzeljetek el,mint egy bolondot). És testnevelés óra közben elkezdtem zokogni és a padlóra zuhantam. Felkísértek a pszichológushoz,aki egy hét pihenőidőre küldött teljes lelki kimerültség gyanújával. Utána megerősödtem, és elölről kezdtem az egész "én erősnek mutatkozom, másik sorolják a dilemmáikat" dolgot.
Tudjátok, a múltban nagyon sok olyan dolog történt velem, ami ide, ehhez az emberhez vezetett,aki ma vagyok. Lassan, kíméletesen ki is szeretném magamból ezeket a történéseket adni,hogy megértsétek kanyargós utamat idáig.
Soha életemben nem voltam "ivós bulin", meg olyanokon,amelyeket manapság tartanak a tinédzserek. Ellenben az említett márciusban rászoktam arra,hogy iszok. Nem bírtam máshogy megküzdeni a saját démonjaimmal, és azzal,hogy vagyok,aki vagyok. Mindent ittam,bármennyi mennyiségben,amit itthon találtam. Én értem haza mindig elsőnek, és azonnal nyitottam a hűtőt,hogy hátha a szüleim hagytak a hétvégén megbontott vörösborból, de ittam 55%-os házi pálinkákat is. Eltompított, és úgy éreztem ez segít, ez megoldja azt,ami a fejemben kavarog. Beleépült a mindennapjaimba, és féltem,hogy 15 évesen alkoholistává válok. De aztán ez is elmúlt,elhagytam.
Ezt követően tikkasztó meleg lett, megérkezett az augusztus. A barátaim elvesztésének történetében ebből sokkal többet fogtok (remélem) megérteni. Szóval,akkor tudatosult bennem,hogy elvesztem a legjobb barátaimat egy badarság miatt. Soha életemben nem jutott előtte eszembe ez a tettlegességi forma önmagam ellen. Nagyon sok barátnőm tette ezt önmagával, én mindig csak a fejem ráztam és elbeszélgettem velük erről. Sőt, annyira nem tuttam a vagdosásról semmit,hogy mikor még egy történeti blogom volt, (Justin Bieber-es, ne ítélkezzetek!) utána kellett olvasnom a témának. Csakhogy ezennel úgy éreztem,nem tudom máshogy a lelki egyensúlyomat megtalálni, hogy önbántalmazással endorfint szabadítok fel. Mikor egyedül voltam itthon egy este, könnybe lábadt szemmel pattíntottam ki egy pengét a borotvámból. Soha,de soha nem szeretném,hogy bárki is megtapasztalja ezt az érzést. A rettegést,ami akkor bennem volt, a fájdalmat, a tudatlanságot, és a teljes kudarcot,amit átéltem. Mert kudarcot vallottam. Én,aki azt hittem,embereken fog segíteni. Na,persze. De aztán "valaki" azt mondta nekem,hogy azokból lesz a legjobb szakember,aki maga is átélte ezeket.
Szánalmas is voltam, augusztusban hosszú ujjúban és kétezer karkötővel mászkáltam,hogy ne bukjak le senki előtt a szétkarcolt csuklómat felfedve.
Bennem megtalálható az a fajta túlélési ösztön,hogyha belül szétmarcangol minden,az arcomon akkor is vakító mosoly látható.
És mi történt idén márciusban? Micsoda véletlen, most is szerelmes vagyok, csak most igazából. Azonban a düh és a szomorúság most nem az efféle érzelmeim miatt jár át. Egy évvel idősebb vagyok. Eltelt 365 nap. A mai nap ismét bemondta az unalmas az idegrendszerem. De tanultam azt hiszem a hibáimból. Elkezdtem karcolgatni a csuklómat,közben a sós könny hullott a sebhelyre. És elgondolkoztam. Miért csinálom ezt? Miért önmagam bántom? Miért nem beszélek a legjobb barátaimmal?Miért történik mindez? Miért? Miért?
A "tanácsaimat" most pontszerűen sorolom fel:
1)Hallgassátok meg a Jesus Christ Superstar-ból a Damned for all time című dalt! Ne azt nézzétek,hogy régi vagy fura a hangzása! Nekem a jelentése, többek között a címe segít átvészelni a rosszabb napokat.
2)Ha bármilyen gondotok van,ne féljetek segítséghez fordulni! Legyen szó itt, a barátaitokról,szüleitekről vagy pszichológusoktól. Tényleg segítenek, rengeteget!
3) Ne kövessétek el azt a hibát, hogy már a szomszéd bácsi kellemetlensége is a te nyakatokban van! Az embernek van egy bizonyos szintje,amíg képes befogadni a dolgokat. Le kell őket adnia,utána "felszabadul hely".
4)A sírás az egyetlen olyan traumamegoldó,amely nem tesz kárt benned. Ne félj sírni! Vagy, ha a sírás nem erősséged, menj el sportolni, püfölj szét egy boxzsákot!
5) Tinédzsernek lenni sokkalta nehezebb,mint gondoltam volna:)
Veletek történt már bármi hasonló ezek közül?
2017. március 18., szombat
2017. február 26., vasárnap
Hogy lett vége négy év után a legjobb barátságunknak? 1.rész
Úgy látszik,az életemben a négyes szám nagy szerepet játszik. Négy legjobb barát, négy év együtt. De az agyam olyan lenne,mint egy szita?Csak arra emlékszem,ami bele égett a tudatomba? Nem,én emlékszem minden momentumra,minden percre.
Hol is kezdjem? Talán az elején. Annyira nehéz éveket összefoglalni egy bejegyzésben, de tulajdonképpen csak mondatok. Üres szavak,amik már elszálltak. Ennyi 4 év.
A neveket megváltoztatom,mert számomra még most is sokat jelentenek ezek az emberek, és sokkal kevésbé fáj "arcok nélkül" írni. Az önző kezeitek végül elvettek mindent.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tia nevű lány. (oké,ez voltam én). Tia zajos hangjáról és örök jókedvéről volt híres. Elköltöztek,- életében először-, a szerett falujából,ahol minden barátja,minden ismerőse lakott. Tia duci volt, riadt és félt. Bekerült az új általános iskolába, hetedikbe, ahol meglepően könnyen beilleszkedett, lett egy legjobb barátnője. És egy legjobb barátja, Márk. Márk rikító vörös hajjal és kék szemmel rendelkezett. Őrült volt, bolond, aki magasról tett a normákra. Tia szerette az osztályát, megtalálta önmagát.
Aztán nyolcadikban érkezett hozzájuk egy fiú, Lőrinc. Aranybarna haja és szemei voltak. Lőrinc nem szólt senkihez, egész nap csak ült a padban. Tiát érdekelni kezdte a fiú,mert izgatták a megfejthetetlen dolgok. Egy hónapon át zaklatta a fiút,minden egyes nap leült mellé a padba és csak mondta és mondta. Közben várt, várt,hogy Lőrinc megszólaljon. Az egyik tesi órán,mikor Tia kosárlabdával a kezében rohangált, odaszólt a fiúnak: Hé, jössz kosarazni? Erre Lőrinc elvigyorodott és csatlakozott hozzá.
Nyolcadik elején érkezett az évfolyamukba egy lány, Daniella. Daniella már az alsót is ebben az iskolában járta ki,csak elköltöztek..aztán ismét vissza. Tia előítéletes volt a lánnyal. Daniella fél év alatt öt fiúval randizott és jött össze. Tia a legjobb barátnőjével bántotta őt...Daniella szakított az akkori barátjával, és összejött Márkkal ( feljebb írtam róla is). Márk összeismertette Daniellát és Tiát. Tia megbánta,hogy magában egy ribancnak könyvelte el Daniellát. Nem volt az.
Tehát így voltunk mi négyen: Lőrinc, Tia, Daniella és Márk.
Nyolcadik végén annyiszor megkapta Tia a földrajz tanárnőnktől,hogy "miért kellett ennyire kinyitnod Lőrincet?". Rá volt a legbüszkébb addigi élete során. A fiúra,aki év elején nem szólalt meg, nem bízott senkiben,csak mániákusan rajzolt. Ugyanis hatalmas művésztehettség. Kölcsönösen megmentették egymás életét. Tia felemelte őt, kitárta,.ő meg egyedüli emberként volt mellette,mikor nyolcadik osztály novemberében hatalmas trauma érte és szuicid gondolatai voltak. Lőrinccel olyanok voltak,mint a borsó meg a héja. Semmi és senki nem választhatta el őket.
Lőrincről tudni kell,hogy mikor Tia hetedikes volt,akkor érkezett a suliba, nyolcadikba...de ő is sérült volt,mint a barátságukban mind..-erről később-, és lebukott hozzájuk.
Mind sérültek voltak. Betegsen hangzik,de a sértültségük kötötte össze őket. Lőrincnek alkohlista apja volt,aki verte őt, Daniellát szintén, Márknak meg az anyját bántalmazták. Tiát meg a barátja. Így voltak ők a kis burkukban, ahová nem engedtek be senkit.
Aztán mind középiskolába kerültek, nyáron néha-néha találkoztak,de nem vitték túlzásba. Természetesen Tia legjobb barátnőjével megszakadt a kapcsolata,mert vonzották a drogok és az ivás. Így teljesen új reményekkel vágott neki a gimnáziumnak. Ahol először megtalálta Linda képében az új és igaz és örök legjobb barátnőjét. Linda 155 cm, derékig érő szőke hajjal és igéző kék szemmel rendelkezik. Valahogy Lőrinc kikerült a képből, és nem beszélt vele Tia. Egészen novemberig. Akkor aztán beszélgetni kezdtek, újrakezdték a barátságukat. Lőrinc találkozott Lindával, egy kínos szilvesztert együtt is töltöttekk, de nem találta szimpatikusnak.
Linda és Tia életreszóló barátsága végül fél évet bírt ki, egészen januárig.
Itt kezdődött egy egészen más fejezet...
Hol is kezdjem? Talán az elején. Annyira nehéz éveket összefoglalni egy bejegyzésben, de tulajdonképpen csak mondatok. Üres szavak,amik már elszálltak. Ennyi 4 év.
A neveket megváltoztatom,mert számomra még most is sokat jelentenek ezek az emberek, és sokkal kevésbé fáj "arcok nélkül" írni. Az önző kezeitek végül elvettek mindent.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tia nevű lány. (oké,ez voltam én). Tia zajos hangjáról és örök jókedvéről volt híres. Elköltöztek,- életében először-, a szerett falujából,ahol minden barátja,minden ismerőse lakott. Tia duci volt, riadt és félt. Bekerült az új általános iskolába, hetedikbe, ahol meglepően könnyen beilleszkedett, lett egy legjobb barátnője. És egy legjobb barátja, Márk. Márk rikító vörös hajjal és kék szemmel rendelkezett. Őrült volt, bolond, aki magasról tett a normákra. Tia szerette az osztályát, megtalálta önmagát.
Aztán nyolcadikban érkezett hozzájuk egy fiú, Lőrinc. Aranybarna haja és szemei voltak. Lőrinc nem szólt senkihez, egész nap csak ült a padban. Tiát érdekelni kezdte a fiú,mert izgatták a megfejthetetlen dolgok. Egy hónapon át zaklatta a fiút,minden egyes nap leült mellé a padba és csak mondta és mondta. Közben várt, várt,hogy Lőrinc megszólaljon. Az egyik tesi órán,mikor Tia kosárlabdával a kezében rohangált, odaszólt a fiúnak: Hé, jössz kosarazni? Erre Lőrinc elvigyorodott és csatlakozott hozzá.
Nyolcadik elején érkezett az évfolyamukba egy lány, Daniella. Daniella már az alsót is ebben az iskolában járta ki,csak elköltöztek..aztán ismét vissza. Tia előítéletes volt a lánnyal. Daniella fél év alatt öt fiúval randizott és jött össze. Tia a legjobb barátnőjével bántotta őt...Daniella szakított az akkori barátjával, és összejött Márkkal ( feljebb írtam róla is). Márk összeismertette Daniellát és Tiát. Tia megbánta,hogy magában egy ribancnak könyvelte el Daniellát. Nem volt az.
Tehát így voltunk mi négyen: Lőrinc, Tia, Daniella és Márk.
Nyolcadik végén annyiszor megkapta Tia a földrajz tanárnőnktől,hogy "miért kellett ennyire kinyitnod Lőrincet?". Rá volt a legbüszkébb addigi élete során. A fiúra,aki év elején nem szólalt meg, nem bízott senkiben,csak mániákusan rajzolt. Ugyanis hatalmas művésztehettség. Kölcsönösen megmentették egymás életét. Tia felemelte őt, kitárta,.ő meg egyedüli emberként volt mellette,mikor nyolcadik osztály novemberében hatalmas trauma érte és szuicid gondolatai voltak. Lőrinccel olyanok voltak,mint a borsó meg a héja. Semmi és senki nem választhatta el őket.
Lőrincről tudni kell,hogy mikor Tia hetedikes volt,akkor érkezett a suliba, nyolcadikba...de ő is sérült volt,mint a barátságukban mind..-erről később-, és lebukott hozzájuk.
Mind sérültek voltak. Betegsen hangzik,de a sértültségük kötötte össze őket. Lőrincnek alkohlista apja volt,aki verte őt, Daniellát szintén, Márknak meg az anyját bántalmazták. Tiát meg a barátja. Így voltak ők a kis burkukban, ahová nem engedtek be senkit.
Aztán mind középiskolába kerültek, nyáron néha-néha találkoztak,de nem vitték túlzásba. Természetesen Tia legjobb barátnőjével megszakadt a kapcsolata,mert vonzották a drogok és az ivás. Így teljesen új reményekkel vágott neki a gimnáziumnak. Ahol először megtalálta Linda képében az új és igaz és örök legjobb barátnőjét. Linda 155 cm, derékig érő szőke hajjal és igéző kék szemmel rendelkezik. Valahogy Lőrinc kikerült a képből, és nem beszélt vele Tia. Egészen novemberig. Akkor aztán beszélgetni kezdtek, újrakezdték a barátságukat. Lőrinc találkozott Lindával, egy kínos szilvesztert együtt is töltöttekk, de nem találta szimpatikusnak.
Linda és Tia életreszóló barátsága végül fél évet bírt ki, egészen januárig.
Itt kezdődött egy egészen más fejezet...
2017. február 12., vasárnap
Másfél évet össze lehet-e szedni egy bejegyzésben?
Oké, jelenleg fogalmam sincs hol kezdjem az írásom. Nem tudom kategorizálni,hogy ez milyen blog, nem tudok semmit sem beskatulyázni. Egy 16 éves ,gimibe járó lány ad a blogon tanácsokat, történéseket és tapasztalatokat mesél el.
Biztosan a bemutatkozással kellene kezdenem, de akkor egy könyvnyi olvasmányt írnék..ezért a rövid, előítélesmentesség-megelőző történetet mesélem el.
Azt hiszem, a gólyatábor az az esemény,amit senkinek nem szabadna kihagynia. Ugyanis, ott van az,hogy megismersz valakiket valamilyennek..és kiderül,hogy teljesen mások. A táborban azt hiszem,csak külsőre tudunk és felszínesen ismerkedni. Kicsit erőltetetten hangzik ez,de így van. Az ozstályfőnökünkről nem mesélnék, mert mostanra már az iránta érzett haragom elvinné az egész bejegyzést egy nem túl szép irányba. Az ELSŐ TANÁCS,amit adnék,az azt hiszem az,hogy: Ne higgy el semmit az első félévben. A gimi első félévében azt hisszük,hogy minden,ami körülöttünk történik, valós. Nekem pont a félév előtti utolsó napon sikerült egy olyan bulin részt vennem, ahol mindenki "kivetkőzött magából" és megmutatta,ki is. Aznap elvesztettem az (azthittem) legjobb barátnőmet. Rögtön az első írásomban bölcselkednék. A MÁSODIK TANÁCSOM: ne féljetek,hogy nem illetek oda,nem lesz barátotok. Mostanra bizony megtalálam a másik felemet, a legjobb barátomat. Szeretnék hinni benne,hogy a mi barátságunk más lesz, és ha nem is örökké.... de halálunkig tart. Gyakran gondolom végig,hogy enélkül a személy nélkül talán nem is járnék ide. Megtaláltam a három másik legjobb barátomat. Nem szeretem az effajta kivételezéseket, de ha választanom kell, nekem ők a legjobbak. Én nyelvi előkészítős voltam, így néha kárörvendve néztem,hogy dél van,én már megyek haza,mások meg sóhajtozva indulnak a következő órájukra. Német és angol szakos vagyok,mellesleg, a német az első nyelvem. Tavaly még nyaffogtunk,hogy "jaaj,már megint tripla németünk lesz!". Azt hiszem,abban az évben nem használtuk ki eléggé,hogy csak nyelből kell teljesíteni,viszont abból nagyon kellene.
A második évem már "hazug" szavak nélkül kezdődött, mint tudtuk egymásról,hogy ki kicsoda. A giminek van egy ilyen csodája,hogy a nyáron,akiről szeretnél hallani,úgyis hallasz,aki meg nem érdekel,arról szeptember 1-jén tudod meg,mit csinált. Nulladikban úgy éreztem, könnyebb lesz visszaszokni ahhoz,hogy napi 7-8 órám van,többek között kémia és ének is. De nagyon nehézkesen és döcögősen ment. Túl a féléven, azt hiszem kijelentketem,hogy újra az én kezemben van a gyeplő. Én irányítok. Amit nem szeretek és nehéz, nem megy jól,de amit szeretek és jól megy,arra rá kell feküdni. Mert ebben az országban és ebben a helyzetben, csak úgy érsz egy célt, ha valamiben a legjobb vagy. Furcsa volt először,hogy az osztályom másik felével,-akik angolosok-, van szinte minden órám.
A gimnázium, a középiskoláról sok könyvet, blogot olvashattok. Én nem egy utánzatot vagy egy ugyanolyat szeretnék írni. Az érzéseimet és a segítségemet szeretném nektek adni. Mire közoktatásba kerültök, félni fogtok,azt hiszem. Félni fogtok tinédzsernek lenni,mert annyi fontos és életbevágó dologban kell döntenetek. Félek bemenni az iskolába,ha tudom,hogy nem lesz ott a legjobb barátnőm, félek bemenni,ha tudom,hogy valakivel összevesztem. A félelem hozzá tartozik. A gimiben sok olyan ameerikanizálódott dologgal találhatjátok magatokat szembe, ami a bátorságotokkal kacérkodik. Nálunk például titkos szerelmi cédulákat lehet egy dobozba bedobálni, amelyeket Valentin napján elvisznek a címzettnek. Félek tőle,hogy kitől érkezik hozzám, és félek tőle,hogy én el merjem-e küldeni annak a fiúnak,aki számomra az "elérhetetlent" jelenti.
A blogom címe talán egy kis magyarázatra szorul. Anyukámtól kaptam pár napja egy könyvet,amit tegnapra el is olvastam. Abban állt az,hogy: Szökjünk meg együtt a panoptikumból! (A panoptikumban híres történelmi személyeket, embereket állítanak ki). Én szeretnék. Hiszen nem fogoly vagy bábu szeretnék lenni. Ha az is vagyok, megszökhetek. Ne engedd,hogy papírmasét csináljanak belőled egy papírvárosban. Élj szabadon és ne akarj a mai világ normáiba beilleszkedni. Lehetsz egy átlagos, 16 éves lány egy gimnáziumban, gépelheted most is ezeket a sorokat...de akkor is mind a panoptikumban vagyunk,és ki kell innen szabadulnunk!
Biztosan a bemutatkozással kellene kezdenem, de akkor egy könyvnyi olvasmányt írnék..ezért a rövid, előítélesmentesség-megelőző történetet mesélem el.
Azt hiszem, a gólyatábor az az esemény,amit senkinek nem szabadna kihagynia. Ugyanis, ott van az,hogy megismersz valakiket valamilyennek..és kiderül,hogy teljesen mások. A táborban azt hiszem,csak külsőre tudunk és felszínesen ismerkedni. Kicsit erőltetetten hangzik ez,de így van. Az ozstályfőnökünkről nem mesélnék, mert mostanra már az iránta érzett haragom elvinné az egész bejegyzést egy nem túl szép irányba. Az ELSŐ TANÁCS,amit adnék,az azt hiszem az,hogy: Ne higgy el semmit az első félévben. A gimi első félévében azt hisszük,hogy minden,ami körülöttünk történik, valós. Nekem pont a félév előtti utolsó napon sikerült egy olyan bulin részt vennem, ahol mindenki "kivetkőzött magából" és megmutatta,ki is. Aznap elvesztettem az (azthittem) legjobb barátnőmet. Rögtön az első írásomban bölcselkednék. A MÁSODIK TANÁCSOM: ne féljetek,hogy nem illetek oda,nem lesz barátotok. Mostanra bizony megtalálam a másik felemet, a legjobb barátomat. Szeretnék hinni benne,hogy a mi barátságunk más lesz, és ha nem is örökké.... de halálunkig tart. Gyakran gondolom végig,hogy enélkül a személy nélkül talán nem is járnék ide. Megtaláltam a három másik legjobb barátomat. Nem szeretem az effajta kivételezéseket, de ha választanom kell, nekem ők a legjobbak. Én nyelvi előkészítős voltam, így néha kárörvendve néztem,hogy dél van,én már megyek haza,mások meg sóhajtozva indulnak a következő órájukra. Német és angol szakos vagyok,mellesleg, a német az első nyelvem. Tavaly még nyaffogtunk,hogy "jaaj,már megint tripla németünk lesz!". Azt hiszem,abban az évben nem használtuk ki eléggé,hogy csak nyelből kell teljesíteni,viszont abból nagyon kellene.
A második évem már "hazug" szavak nélkül kezdődött, mint tudtuk egymásról,hogy ki kicsoda. A giminek van egy ilyen csodája,hogy a nyáron,akiről szeretnél hallani,úgyis hallasz,aki meg nem érdekel,arról szeptember 1-jén tudod meg,mit csinált. Nulladikban úgy éreztem, könnyebb lesz visszaszokni ahhoz,hogy napi 7-8 órám van,többek között kémia és ének is. De nagyon nehézkesen és döcögősen ment. Túl a féléven, azt hiszem kijelentketem,hogy újra az én kezemben van a gyeplő. Én irányítok. Amit nem szeretek és nehéz, nem megy jól,de amit szeretek és jól megy,arra rá kell feküdni. Mert ebben az országban és ebben a helyzetben, csak úgy érsz egy célt, ha valamiben a legjobb vagy. Furcsa volt először,hogy az osztályom másik felével,-akik angolosok-, van szinte minden órám.
A gimnázium, a középiskoláról sok könyvet, blogot olvashattok. Én nem egy utánzatot vagy egy ugyanolyat szeretnék írni. Az érzéseimet és a segítségemet szeretném nektek adni. Mire közoktatásba kerültök, félni fogtok,azt hiszem. Félni fogtok tinédzsernek lenni,mert annyi fontos és életbevágó dologban kell döntenetek. Félek bemenni az iskolába,ha tudom,hogy nem lesz ott a legjobb barátnőm, félek bemenni,ha tudom,hogy valakivel összevesztem. A félelem hozzá tartozik. A gimiben sok olyan ameerikanizálódott dologgal találhatjátok magatokat szembe, ami a bátorságotokkal kacérkodik. Nálunk például titkos szerelmi cédulákat lehet egy dobozba bedobálni, amelyeket Valentin napján elvisznek a címzettnek. Félek tőle,hogy kitől érkezik hozzám, és félek tőle,hogy én el merjem-e küldeni annak a fiúnak,aki számomra az "elérhetetlent" jelenti.
A blogom címe talán egy kis magyarázatra szorul. Anyukámtól kaptam pár napja egy könyvet,amit tegnapra el is olvastam. Abban állt az,hogy: Szökjünk meg együtt a panoptikumból! (A panoptikumban híres történelmi személyeket, embereket állítanak ki). Én szeretnék. Hiszen nem fogoly vagy bábu szeretnék lenni. Ha az is vagyok, megszökhetek. Ne engedd,hogy papírmasét csináljanak belőled egy papírvárosban. Élj szabadon és ne akarj a mai világ normáiba beilleszkedni. Lehetsz egy átlagos, 16 éves lány egy gimnáziumban, gépelheted most is ezeket a sorokat...de akkor is mind a panoptikumban vagyunk,és ki kell innen szabadulnunk!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)