Az élet olyan fura. Tavaly pont ugyanilyenkor voltam teljesen magam alatt. Nem tudom,hogy történik,egyszer csak betelik az a bizonyos "lelki poharam", és feladok mindent.
Tudjátok, pszichológus vagy pszichiáter szeretnék lenni. Ugyanis ők a lélek "vallásmentes" papjai. Ugyanolyan,mintha gyónni mennénk hozzájuk. A lételemem a segítségnyújtás. Ha nem bírok segíteni, egyszerűen megőrülök. Talán rossz tulajdonságom,hogy minden egyes apró porszem gondját magamra veszem, és próbálom cipelni. Gyakran teljesen összenyom az a sok teher, de kicsit mazochista módon ezt élvezem.
Ha már a mazochista szónál tartunk. (önkínzásban leli örömét) Tavaly ugyanígy márciusban bekattant nálam valami. Szerelmes voltam,-azt hittem,hogy az vagyok-,viszont teljes mértékben plátói módon. Több hétig minden éjszakát végigsírtam és nem bírtam elaludni a stresszlevezető zokogásom nélkül. Sajnos, ez is az álcámhoz tartozik. Mosolyogva, megértően tudom más problémáit hallgatni, miután kisírtam magam. Senki nem vette rajtam észre. De aztán egyik nap a suliban, elborult az "elmém" ( oké, ne úgy képzeljetek el,mint egy bolondot). És testnevelés óra közben elkezdtem zokogni és a padlóra zuhantam. Felkísértek a pszichológushoz,aki egy hét pihenőidőre küldött teljes lelki kimerültség gyanújával. Utána megerősödtem, és elölről kezdtem az egész "én erősnek mutatkozom, másik sorolják a dilemmáikat" dolgot.
Tudjátok, a múltban nagyon sok olyan dolog történt velem, ami ide, ehhez az emberhez vezetett,aki ma vagyok. Lassan, kíméletesen ki is szeretném magamból ezeket a történéseket adni,hogy megértsétek kanyargós utamat idáig.
Soha életemben nem voltam "ivós bulin", meg olyanokon,amelyeket manapság tartanak a tinédzserek. Ellenben az említett márciusban rászoktam arra,hogy iszok. Nem bírtam máshogy megküzdeni a saját démonjaimmal, és azzal,hogy vagyok,aki vagyok. Mindent ittam,bármennyi mennyiségben,amit itthon találtam. Én értem haza mindig elsőnek, és azonnal nyitottam a hűtőt,hogy hátha a szüleim hagytak a hétvégén megbontott vörösborból, de ittam 55%-os házi pálinkákat is. Eltompított, és úgy éreztem ez segít, ez megoldja azt,ami a fejemben kavarog. Beleépült a mindennapjaimba, és féltem,hogy 15 évesen alkoholistává válok. De aztán ez is elmúlt,elhagytam.
Ezt követően tikkasztó meleg lett, megérkezett az augusztus. A barátaim elvesztésének történetében ebből sokkal többet fogtok (remélem) megérteni. Szóval,akkor tudatosult bennem,hogy elvesztem a legjobb barátaimat egy badarság miatt. Soha életemben nem jutott előtte eszembe ez a tettlegességi forma önmagam ellen. Nagyon sok barátnőm tette ezt önmagával, én mindig csak a fejem ráztam és elbeszélgettem velük erről. Sőt, annyira nem tuttam a vagdosásról semmit,hogy mikor még egy történeti blogom volt, (Justin Bieber-es, ne ítélkezzetek!) utána kellett olvasnom a témának. Csakhogy ezennel úgy éreztem,nem tudom máshogy a lelki egyensúlyomat megtalálni, hogy önbántalmazással endorfint szabadítok fel. Mikor egyedül voltam itthon egy este, könnybe lábadt szemmel pattíntottam ki egy pengét a borotvámból. Soha,de soha nem szeretném,hogy bárki is megtapasztalja ezt az érzést. A rettegést,ami akkor bennem volt, a fájdalmat, a tudatlanságot, és a teljes kudarcot,amit átéltem. Mert kudarcot vallottam. Én,aki azt hittem,embereken fog segíteni. Na,persze. De aztán "valaki" azt mondta nekem,hogy azokból lesz a legjobb szakember,aki maga is átélte ezeket.
Szánalmas is voltam, augusztusban hosszú ujjúban és kétezer karkötővel mászkáltam,hogy ne bukjak le senki előtt a szétkarcolt csuklómat felfedve.
Bennem megtalálható az a fajta túlélési ösztön,hogyha belül szétmarcangol minden,az arcomon akkor is vakító mosoly látható.
És mi történt idén márciusban? Micsoda véletlen, most is szerelmes vagyok, csak most igazából. Azonban a düh és a szomorúság most nem az efféle érzelmeim miatt jár át. Egy évvel idősebb vagyok. Eltelt 365 nap. A mai nap ismét bemondta az unalmas az idegrendszerem. De tanultam azt hiszem a hibáimból. Elkezdtem karcolgatni a csuklómat,közben a sós könny hullott a sebhelyre. És elgondolkoztam. Miért csinálom ezt? Miért önmagam bántom? Miért nem beszélek a legjobb barátaimmal?Miért történik mindez? Miért? Miért?
A "tanácsaimat" most pontszerűen sorolom fel:
1)Hallgassátok meg a Jesus Christ Superstar-ból a Damned for all time című dalt! Ne azt nézzétek,hogy régi vagy fura a hangzása! Nekem a jelentése, többek között a címe segít átvészelni a rosszabb napokat.
2)Ha bármilyen gondotok van,ne féljetek segítséghez fordulni! Legyen szó itt, a barátaitokról,szüleitekről vagy pszichológusoktól. Tényleg segítenek, rengeteget!
3) Ne kövessétek el azt a hibát, hogy már a szomszéd bácsi kellemetlensége is a te nyakatokban van! Az embernek van egy bizonyos szintje,amíg képes befogadni a dolgokat. Le kell őket adnia,utána "felszabadul hely".
4)A sírás az egyetlen olyan traumamegoldó,amely nem tesz kárt benned. Ne félj sírni! Vagy, ha a sírás nem erősséged, menj el sportolni, püfölj szét egy boxzsákot!
5) Tinédzsernek lenni sokkalta nehezebb,mint gondoltam volna:)
Veletek történt már bármi hasonló ezek közül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése